Budapest, Tahi utca 96.
Bizonyára furcsának találja az olvasó a fenti címet. Arra gondolhat, hogy olcsó figyelemkeltésre szolgál ez a „blikkfangos” néhány szó. Hogy a kitaláció mögött mennyi természettudományi igazság és milyen jellegű művelődéstörténeti tartalom rejlik, remélhetően kiderül a cikk által említett tényekből.
Bővebben:
A szentjánosbogarak kegyetlenségéről Adamecz Gyula Angyalföld című könyvében olvastam. Félreértés ne essék, szó szerint idézem a monográfia szerzőjét: „A nyári éjszakákban szépen világító, ártatlannak vélt szentjánosbogár egyike a legnagyobb ragadozó rovaroknak. Csak csigákra vadászik. Parányi csak nagyítóval észlelhető, fullánkszerű szervével a csigát egyetlen vagy több, cirógatásnak beillő szúrással holt-elevenné teszi. Mihelyt a csiga mozdulatlanná, dermedtté válik, hamarosan hozzáfog, hogy különleges pepszirfjével folyékonnyá tegye, s kényelmesen szürcsölgetve issza ki héjcsészéjéből áldozatát Ezért találtak az angyalföldi gyermekek annyi sok üres csigaházat a mezőkön és réteken."
Adamecz Gyula sorai meglehetősen fantasztikusnak tűntek előttem, ezért felhívtam a Természettudományi Múzeum Bogártárának munkatársát, Merkl Ottó biológust, szíveskedjék felvilágosítást adni: igaz-e, hogy ilyen kegyetlen módon viselkednek a szentjánosbogarak? A biológus szakszerű felvilágosítása szerint a szentjánosbogár igen rövid ideig él, és nem fogyaszt csigákat. Lárvái azonban csigákat ragadoznak, de kábító méreggel nem rendelkeznek. A nagyon ritkán előforduló csigaevő lágybogár sem termel mérget táplálékául szolgáló áldozatainak elkábítására.
Ha valaki ennél még többre kíváncsi, utánanézhet a Közép-Európa bogarai című német nyelvű többkötetes kézikönyvben. Tehát Adamecz Gyula közlését a természettudományi tények birtokában helyre kell igazítanunk. Fel kell így mentenünk a szentjánosbogarakat a mérgezéses csigaölés vádja alól.
Továbbra is marad azonban egy homályos pont. Miért vádolja az ötven évvel ezelőtti városi babona a szentjánosbogarakat a csigák elpusztításával? Ebben a kérdésben igazít útba minket a művelődéstörténet és a néprajz.
A középkorban a római parasztok a János-napi kiengesztelődés ünnepén a táji népszokás előírásai értelmében rengeteg csigát fogyasztottak. Hitük szerint úgy vélték, hogy a lenyelt, „gyomrukba eltemetett” csigaszarvakkal egy ideig véget vetnek a civakodásnak, gonosz veszekedésnek. A csigaszarv ugyanis a gonoszság okát jelentette a hagyományban. Ha arra a szólásra utalok, miszerint valakinek „letörik a szarvát”, rögtön érthetővé válik a szokás történeti háttere, eredeti jelentése. A gonoszságnak úgy vetettek véget eleink, hogy a csiga volt a bűnbak. Elfogyasztották, és így letörték a szarvát. Mivel erre régen János-napon került sor, a néphagyomány elhalványodásával a csigaölés a szentjánosbogarakhoz kapcsolódott.